Éj
Fekete medrében
folydogál az éjjel,
Kinyúlik utánad
ágai ezrével.
Gúzsba dermedt rendben
barna-leplű árnyak
burkaikból feslőn
születésre várnak.
Fázós barlangjában
ásít a sötétség,
hallgatja a földnek
tompa szívverését.
Mélybe süllyedt minden,
húrja-vesztett csendben
ébenfa tornyán csak
egy virraszt: a Szellem.
Titkok erdejében
Szertenyúlik ága
s kinyílik halkan az
éjszaka virága.
Túlvilági táncban
fénybe foszló árnyak
létbe lengő láncban
testesülni vágynak.
Hallgatag medrében
hömpölyög az éjjel,
tova úszom én is
fekete vizével…
Rész az egészben…
Félelmes-ékes csillag-záporában
a végtelen űrnek – rész az egészben –
parányi szikra azért én is vagyok…
Teremtő kedve részeg mámorában
távol időknek titkos hajnalában
engemet is egy isten-kéz alkotott.
Órjás vagy porszem – már ma mit se számít –
vágyaim szárnya fellegekbe csábít,
s én most is a végtelenről álmodok…
Királynő érkezése
Szívem völgyében járok én
regélő, rejtett réteken, –
eleven, élő minden itt,
legenda s – dallam megterem…
Elengedem ma álmaim,
fussanak szerte, szűntelen
s papírsárkányként cikázom
tarajló sok-sok fellegen
Szívem kertjében járok én
harmatos, hamvas reggelen
s lesem sóvár-részegülten,
királynőm hátha megjelen…
S jött is szűzi lenge légben
szivárvány-szárnyon nesztelen
s bámultam szent révületben
félve – szétfoszlik hirtelen…
Boldogan fut a délután
s halkan, hogy észre sem veszem,
lehelet-karján átölel
az éterujjú Végtelen…