Amíg élt, ő volt a leggödöllőibb gödöllei, aki a városkában rajzeszközt fogott a kezébe. Itt született, s itt is adta vissza lelkét Teremtőjének. Amit gyermekkori eszmélésekor maga körül látott szülőföldjén, amire festőművész atyja ráirányította figyelmét, s amit annak művészbarátai megszerettettek vele, azt sohasem tudta elfelejteni. Haláláig megőrizte. Atyja Remsey Jenő György festőművész, anyja a gödöllői szövőműhelyben dolgozó Frey Vilma textilművész volt. Harmadik gyermekként,Iván és András bátyjaival volt kitől tanulniuk. Művész szüleitől sokarcú tehetséget, művészi, emberi érzékenységet, segítőkészséget kapott útravalóul. Megőrizte, továbbörökítette felmenőinek és a Gödöllői Művésztelep tagjainak természetszeretetét. Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor és a többiek művészetének, élet- és természetszeretetének elválaszthatatlansága is irányt mutatott neki. Számára − mint a családdal baráti kapcsolatokat ápoló nevezetes Művésztelep tagjainak is − az alkotás és az élet kéz a kézben elválaszthatatlanul együtt járt. Életformát jelentett. Bár megfordult Angliában, Ausztriában és Erdélyben is, tanulmányutak voltak ezek az utazások, csak arra voltak jók, hogy Gödöllő értékeit, festői részleteit még magasabbra taksálja művészetében. Városa és lakosai lettek életre szóló élményei. A csendes kis utcák házai, az abrosznyi terecskék köré sorakozó hajlékok, a rongyos háztetők, a tárva-nyitva hagyott kapuk a meghatározó motívumai. A mások által meggondolatlanul elpusztított emberséges világ utolsó maradványait, melyek a szépséges gyermekkor színterei voltak, akarta mindenáron megőrizni szívében és művészetében. Azokat a házakat, térdre roskadó hajlékokat örökítette meg nagy-nagy szeretettel, melyeken a cserepek sohasem egyszerre törnek össze, kerítésének lécei sohasem ugyanabban a pillanatban szakadnak le, akár ősszel a falevelek. Rézkarcain a házak gerincei ugyanúgy összeroppanni készülnek, mint a megfáradt, elcsigázott, életunt embereké, akik nem tudják vagy már nem akarják cipelni életük terheit. Megszámlálhatatlanul sokszor tudott rácsodálkozni erre az atlantiszi világra, a régi Gödöllőre. A töprengésekből született grafikáknál egyvalami azonban mindegyiknél azonos: egy édeni világ, a régi szülőváros pusztuló gazdagságának és utolsó torzótöredékeinek ábrázolása.
Ismerősei, barátai úgy tudták, hogy az általa kedvelt sokszorosított grafikai eljárással csak húsz−harminc rézkarcot készített életében; a leltárkészítésnél azonban kiderült, hogy hetven van belőlük. Akad köztük jó, jobb, virtuóz, de kevésbé sikerült is. A kerek, egységes életmű mérete csak pár hónappal halála előtt vált nyilvánvalóvá, amikor a G5 Alkotócsoport tagjai azzal kívántak tisztelegni életműve előtt, hogy fotográfiákat készítettek a rézkarcolóról. Grafikái között szemelgettek, amellyel mások számára is lehetővé tették, hogy belépést nyerjenek Remsey Gábor varázslatos világába. A rézkarcok mestere már nagybeteg volt, amikor a felvételek készültek. A szavak egyre hűtlenkedőbbek lettek hozzá, s inkább csak szemének csillanásai, mintsem régről ismert erélyes hanglejtése, egy-egy gesztusa jelezték volna együttműködésének szándékát.
Fuszenecker Ferenc és Lőrincz Ferenc fotóművészek még a kegyelem pillanatait kaphatták meg a sorstól, amikor fényképezőgépeikkel az élettől búcsúzkodó festő arcvonásait mentették meg. Megmentették a gödöllőieknek és másoknak is, akik talán most még nem is érzik, milyen érték pergett ki közülük. A két fotós a múlandóság másodperceit, századmásodperceit állította le, merevítette ki, s ezeket a megdermedt, szép pillanatokat rakosgatta egymás mellé a videokamera felvevőlencséje előtt. Övék az érdem, hogy a múlandóságot lehetett késleltetni, hogy Remsey Gábor − eddig kissé árnyékban maradt − életművének legszebb részleteit annyiszor nézhetjük vissza, ahányszor csak vágyunk rá. Akár a királyok borának, a tokajinak esszenciája őrzi a szőlő minden ízét és jellegzetességét, ez a film is töményen egy velejéig értékes emberről és grafikusi életművének legjaváról szól.
Remsey Gábor sokoldalúságát bizonyítja, hogy értett a bábművészethez, kisfilmeket forgatott, fényképezett, s nemcsak a rézkarcnak, hanem a zenének is értő tudója volt. Muzsikája ugyanolyan, mint képi világa: vágyakozó. S hogy megszólalhasson szerzeménye, öccse, Remsey András játszotta le a betegszobájában álló lehangolódott, meg-megbicsakló hangú zongorán a fent említett két fotóművész által róla készült portréfilmben. Az utolsó zenei dallamok voltak, melyeket még életében gazdájuk, megálmodójuk hallhatott. Ahogy kiröppentek a zongorából a hangok, nemsokára láthatatlan szárnyakon Remsey Gábor festőművész és zeneszerző is távozott közülünk. De hátrahagyott valamit a gödöllőieknek. Egy nem túl nagy, de annál tanulságosabb életművet, mely világítótorony és zsinórmérték lehet városa művészeinek. Olyan a végkövetkeztetése, amelyet lehetetlen nem megjegyezni. Az alázat, a csendes elmélyülés, a szülőföld szeretete csodákra képes: enyészettel dacoló életművet teremthet.
Dr. Lábadi Károly
néprajzkutató
