Remsey András “a jelenben lévő”
A kifejezést sajnos nem én találtam ki, hanem Radoszáv Miklós grafikus egy bizonyos kiállítás megnyitón. “Etessétek az ég madarait” ezzel a címmel rendezte a Monád Galéria (akkori Levendula Galéria) Remsey Andrásnak első önálló kiállítását 2019-ben, 90. születésnapi évfordulóján, amikor már sajnos nem volt velünk. Nem írható neve mellé a klasszikus értelemben vett grafikusművész, zeneművész, filmkészítő vagy festőművész titulus, mert az egy bizonyos skatulya lenne. Remsey András egészen rendkívüli módon igazi reneszánsz ember volt. Értem azt nemcsak művészi pályájára, de életvitelében, természetszeretetében, ahogy ült, mesélt, játszott, nevelt.
Alkotói életét nem lehet mindennapjairól leválasztani, mert létformája, gondolkodásmódja elválaszthatatlanul összenőtt és kerek egészet alkotott. Ahogy rajz és festőeszközei sem voltak elrakva sohasem, lényében a tűz és a melankólikus zongorahangok, a szilaj hitrendszer és derűs érzékenység egyaránt benne volt. Egyszerre volt magányosan elvonuló és a közösségre figyelő, vigyázó ember. Játszva alkotott és komolyan, analizálva teremtett. Képein mesék voltak és anekdoták, tragikomédiák, eposzok és drámák is. Nem újraalkotni akarta a világot, szeretni akarta és megmutatni.
Képzőművészeti pályája is sokrétű, ám van néhány csomópont és sűrűség alkotásaiban, amit mélyen kibontott és megvizsgált. Színhasználatában rembrandti színek uralkodtak, földfestékek, barnák, okkerek, siena, umbra és itt-ott megcsillanó sárgák, vörösek és kékek. Hány és hány megfogalmazása, variációs lehetősége van vonalainak és foltjainak. Nagystílű vonalvezetésében és firkarajzaiban benne van a barlangrajzok ősi tudása, emberismerete, lényegretörése. Mint az indiánok bölcsessége, sokszor csak figyelt, ezért tűhegyes jellemrajzot hozott létre. Ha elmerülünk négyzetcentimétereiben különféle elemekkel és textúrákkal találkozunk, amik formakövető egységet alkotnak. Ezt csak biztos tudással, és összeszedett gondolatokkal lehet.
Természetközelisége miatt különösen részlethű madaras sorozata, ahol nemcsak, külön egyéniségekké változnak szárnyasai, de gesztusaiban igazak és részletgazdagságuk lényegretörő. A vonalak sokszor lendületesek, ahol éppen megkívánja a karakter, vagy gubbasztó csendesek. Csak az tudja így ábrázolni, aki igazán ismeri őket. Gombái, fatuskói, ágy mellé állított cipői, szinte megszemélyesítettek. A mindennapi élet tárgyait és a környezetünkben lévő növényeket szerkezetileg elemezte, kibontotta, lényük bontakozott ki a formákban. Sokszor használta nagyvonalú alkotásaiban a vízfestéket, a lavírozás könnyed technikáját. Morandi elmélyülésével figyelt és bogozta ki történetüket.
“Az erény mindig fényt sugároz magából, még az ínség bajain és szűk nyílásain keresztül is. A nyugalom, a csendes hely, a nyájas mező, a derült ég, a források mormolása, a lélek nyugodtsága igen nagy befolyással van arra, hogy még a legmeddőbb múzsák is termékennyé legyenek, s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot. “- írta Miguel de Cervantes. Így hozom be a történetbe Don Quijotét, hiszen történetében a rendíthetetlenség, és saját magáról való tanulás fontosabb volt, mint a kalandok és események, mert megismerni magát csak igazán így tudja az ember. Átütő önarcképei a lélek legmélyéről árulkodnak. Csernusi élek, szemek, intenzív és vesénkig látó tekintetek. Nemcsak szem és arccsont, sorsok vannak benne, megéltek és vágyottak. Egy önmagát felvállaló ember.
Sz. Jánosi Erzsébet
képzőművész, a Monád Galéria vezetője
