Pirk János (1903–1989) hét évtizedet átívelő munkássága Szatmárnémeti tanyavilágából indult. Szülei korai halála után Galántáról költözött az ország másik végén, az Alföld északkeleti szélén fekvő településre, és szántóvető nagyapjának segítve maga is kivette részét a nehéz földművelő munkákból, de emellett folyamatosan rajzolt Litteczky Endre szatmári festőművész irányításával. Amikor Nagybányára került, kivételes rajzkészsége miatt csodagyerekként emlegették. A szabadiskola vezetője, Thorma János azonnal pártfogásába vette, és pár év múlva, 1924-ben a fiatal festőnövendék felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára, ahol az ugyancsak nagybányai mester, Réti István osztályában folytatta a tanulmányait. A nagybányai művésztelep 1944-ig nyújtotta számára az alkotás biztos hátterét, mindig ide tért vissza párizsi, római tanulmányútjait követően is, majd feleségével, Remsey Ágnes iparművésszel a gödöllői művésztelepre költöztek, és végül 1949-ben Szentendrén telepedtek le. Pirk János egészen haláláig, négy évtizeden keresztül alkotott Szentendrén, számos szakmai elismerés – Munkácsy-díj, kiváló művész – mellett elnyerte a város díszpolgári címét és a Pro Urbe díjat. 1969-ben kapott műteremlakást az Új Művésztelepen, 1970–1974 között pedig a szentendrei rajzszakkört vezetve több, azóta jelentős szakmai eredményt elérő művészt indított útjára.
Életművének bizonyos korszakai csak néhány alkotás alapján rekonstruálhatók, mivel a hét év főiskolai és az 1930-as években Nagybányán készített munkái teljesen vagy legnagyobbrészt elvesztek, és ugyancsak kevés alkotás maradt fenn a párizsi, valamint a római időszakokból. Ezért is van fokozott jelentősége annak, ha ezekből a korszakokból felbukkan egy-egy festménye.
A rajongásig szeretett természet és a földön dolgozó szegény emberek maradtak mindvégig festményeinek témái. Legtöbbször a gyermekkorában megfigyelt jelenetek emlékeiből indult ki, amelyeket évtizedeken keresztül őrizve, jelképes tartalommal gazdagítva és képi poézisben érlelve, át- és átdolgozta. Látomásos jellegű kompozícióinak gyakori főszereplője a magvető, a kaszakalapáló, a krumpliszedő, az ásó ember, azok az emberek, akik között ő is élt, és akiknek a munkáját saját maga is jól ismerte. Mindig visszavágyott az egyszerű emberek közé, a természet csendjébe, ami számára nemcsak a függetlenség békéjét jelentette, hanem a teljességet is megtalálta benne.
Bodonyi Emőke
művészettörténész
„Bár festészete nem igazodott a szentendrei festészethez, mégis a legjelesebb festők közé tartozik. Új, drámai színt hozott a szentendrei festészetbe. Rátalált egy gyönyörű szimbólumra, a magvetőre, amit élete végéig újra megfestett. Pirknél egy virágszál sem csak egy szépen megfestett virág, hanem mellbevágóan megszólít bennünket. Pirknél a pipacs olyan, mint Van Gogh-nál a napraforgó. A napraforgó kihívóan nagy és erős virág. A pipacs törékeny, pillekönnyű, piros szirmaival maga Pirk János. A pipacs nem a díszkertek virága, sem a virágüzletek dísze. Réteken, a paraszti munka közelében otthonos, a földmunkások által taposott mezsgyék szegélyező virága.
Pirk Jánosnak van egy közel életnagyságú női aktja. Ez is szimbólumerejű mű. Egyszerűen áll, készen a szerelemre és az anyaságra. A szerelemre utalást nem kacér pózzal jelzi, hanem egy szál virággal a kezében. Az egyik legszebb Éva -ábrázolás. Kínálkozik a gondolat, hogy ezt a képet egy keretbe kellene komponálni az egyik Magvető képével. Egy Ádám-Éva újszerű ábrázolással szembesülnénk. Ádám ruhában, magvetőként »arcod verejtékével« szimbolizálná önmaga szerepét az Ádám -Éva szimbolikában. Pirk János a földi élet küzdelmét égi szférába tudta emelni nem mindennapi tehetségével, látomásos képi világával. Már Nagybányán csodagyerekként emlegetették mesterei (Barcsay Jenő).
Németh Lajos szerint Pirk akvarellben verhetetlen. A dicséretben szűk szavú Bernáth Aurél a Fényes Adolf Teremben rendezett Pirk-kiállításon a vendégkönyvbe írta: »segítsük Pirket!« Ezek a lelkes kifakadások nem voltak véletlenek, csak kár, hogy elfelejtődnek. Pirk János Tornyaiék, Tóth Menyhértek, Kohán Györgyök szívbéli rokona. A nehéz sorsot zokszó nélkül vállalta és viselte, mert hitt saját festészetének igazában és korszerű- ségében! Csak pirulva nézhetünk szembe önarcképeivel.”
Deim Pál
festőművész
