Harminc esztendőt felölelő, szerteágazó művészeti tevékenységére visszapillantva regisztrálható, hogy az orvosi és háztartási eszközök, lakókocsi- és hajó-tervek, információs rendszerek, kiállítási installációk, játékok és játszóterek sorával megvalósított, a felületes szemlélő által dominánsnak ítélhető formatervezői tevékenység mellett munkásságát végigkísérte a szobrok, a grafikák és a festmények alkotása. Egy 1998-ban közreadott életrajzban jegyezte fel a látszólag kiegészítő jellegű alkotói szféráról a művész: „Valójában nem elkezdtem a festést, rajzolást, hanem abba sem hagytam. Az anyagok közül a fa áll hozzám a legközelebb. Így szobraimat fából készítem.”
Anti Szabó János a funkcionalitástól és a technológiai-kivitelezési követelményektől elszakadó, autonóm alkotásokat szabadon és öntörvényűen termő különös mű-világát reprezentálván 2004-ben Gödöllőn rendezett kiállítást, amelyen a nyolcvanas, a kilencvenes évtized, és az ezredfordulót követő évek munkáiból válogatva sorakoztatott fel egy rendkívül változatos együttest: olajképeket, tus-, diófapác- és ceruzarajzokat, rézkarcokat, akvarelleket, fa kisplasztikákat és domborműveket. A tárlaton pontosan regisztrálhattuk, hogy néhány, emberalakot megidéző rajz és kisplasztika, az egy-egy gödöllői részletet megragadó kompozíció mellett minden Anti Szabó-mű tárgya a természet – vagy inkább a nagy egészből kiemelt természetrészlet: virág, levél, rügy, lomb, ág, gyökér, gomba, madár, kis állatka. A természettudományi szakkönyvek illusztrációi gyanánt készült precíz, pontos megfigyelésre alapozott ábrázolások a művész alapos felkészültségét, mesterségbeli tudását tanúsítják, míg a természetrészletek furcsa szépségeit megteremtő, felfedező és felfedeztető alkotásain háttérbe szorulnak a kiindulópontul választott valóságmotívumok. Az ismert formákat, a megszokott struktúrát finoman módosítja, hol gyengéden, hol radikálisan átalakítja, egyszer-egyszer új minőségűvé avatja a művészi fantázia. Anti Szabó János kompozícióin fantasztikus látomássá érleli a hétköznapi látványt: olajképei titkokkal telített, belső lélek-kivetülésekként jelenítik meg a burjánzó gyökérzetet és az ág-bogakat, a dús lombozatot, míg finoman modellált színvilággal vagy aprólékos vonalhálóval előadott, kisebb méretű természetábrázolásai bensőséges, lírai hangokat szólaltatnak meg. Alkotómódszerének jellegzetes megnyilvánulásaként minősíthetők azok a falsíktól a szabad térbe elemelkedő, gazdag plasztikájú fadomborművek, amelyek egyszerre konkrét és elvonatkoztatott, beazonosítható és ismeretlen levélformákból alakítanak, több fa-fajtából faragott és összeillesztett, izgalmasan tagolt-felépített zuhatagot.
August Wilhelm Schlegel a szépművészet és a természet viszonyáról kétszáz évvel ezelőtt megfogalmazott tételei tükrében érzékeny fénytörésbe kerülnek Anti Szabó János művei: „Ha … a természet szót ismét minden dolog gyűjtőfogalmává bővítjük ki, akkor persze nyilvánvalóvá válik, hogy a művészetnek tárgyait a természet köréből kell vennie, mert hiszen akkor más nem is létezik. A fantázia merész szárnyalásai közben válhat ugyan természetfölöttivé, de természeten kívülivé sohasem: teremtményeinek alkotórészeit, bármennyire át is alakítsa őket csodálatos tevékenysége, mindig egy létező valóságból kell kölcsönöznie. Ebben az értelemben azonban nem szükséges előírnunk a művészetnek, hogy a természetet utánozza, hiszen kénytelen rá; és semmiképpen sem kell attól tartanunk, hogy valami másra is képes lenne. Ezért a tétel helyesebben hangzanék így: a művészetnek a természetet kell formálnia…”
Az átfogó, a kiterjesztett természetábrázolás helyett a részletekben elmerülő, természetformáló kutató-attitüd, az eredendő, csillapíthatatlan természet- (és természetesség-) igézet a XXI. század civilizációs ártalmai által előidézett, egyre tragikusabb helyzet által is megokolható és aktualizálható lenne, de helyesebb, ha a művész természetközeli létezés- és szemléletmódjából, az egyre szűkebbé és veszélyeztetettebbé váló természeti környezettel teremtett, még mindig bensőséges kapcsolatából vonjuk le azon konklúzióinkat, amelyeket aztán összefüggésbe kell állítanunk a száz éve működött gödöllői művésztelep alkotóinak életelveivel és művészeti törekvéseivel. A párhuzamokat, a kapcsolódásokat felfedezve a gödöllői szellemiségre, a gödöllői művészeti hagyományok szívós továbbélésére és továbbéltetésére kell hivatkoznunk Anti Szabó János művészeti ágazatok, műformák, műfajok és technikák között szeszélyesen csapongó, a kurrens művészeti áramlatoktól távol, fenségesen szabadon megszülető művészetét szemlélve.
Wehner Tibor
művészettörténész
